Két karommal ölelem át magam, s közben Őrá gondolok… beszélni szeretnék vele MSN-en, habár tudom, hogy ez nem lehetséges. Látni akarom azt a gyönyörű kék szemét, amibe úgy beleszerettem majd egy évvel ezelőtt… nézni a helyes mosolyát, nézni… s akkor rám nézne… Olyan szép lenne! De nem lesz ilyen sose… nem fog többet ,,úgy” nézni rám, ahogy én szeretném… mert már nem kellek neki… eddig szeretett, eddig, de én bolond voltam, s nem adtam tudtára, hogy nem hiábavaló minden… ó, én hülye!
Bárcsak beszélhetnék vele, vagy csak láthatnám! Bár újra szeretne! Azt hiszi, nem fontos nekem, s ezért feladta… fel. :’( Pedig szeretem… és szeretni is fogom…
Talán olyan vagyok, mint Bella…szereti Edwardot, s mikor az a kis köcsög otthagyta (aminek mondjuk örültem)… fájt neki… mert szerette… s én is szeretem őt, habár az én helyzetem korántsem olyan, mint Belláé (szerencsére)
De rájöttem, hogy az ő fejében nem ez jár… azt hiszi, megvagyok, már nem kell értem pedálozni… Olyan, mintha egy tó két túlsó végén állnánk, s mennénk körbe-körbe… de sosem találkoznánk. Nincs híd, ami összekötné a két oldalt, s egyikünk sem állhat meg, hogy bevárja a másikat. Mennünk kell tovább, járnunk kell az úton, a tó körül.
,,Állok a parton, s a messzeségbe bámulok, át, a nagy kék eget tökéletesen visszaverő víz túlsó oldalára. Nézem az úszó felhőket a víz felszínén. Nagyot sóhajtok, s elindulok. A szél lágyan susog a fülembe, simogatja arcomat, akárcsak egy kéz. Játszik a hajammal, olyan, mintha két kar ölelne körül. Szívem összeszorul, mert tudom, hogy a tó túloldalán valaki vár… valaki, akinek a szeme olyan kék, hogy elbújhat mögötte az ég, a tó, s minden, amiben van egy kicsi kék…
Lassan megyek, habár tudom, sosem érhet utol, mert olyan gyorsan megy ő is, mint én, s én is olyan lassan haladok, akárcsak ő… Egymástól függünk, létünk össze van kötve, egymást tartjuk életben, tartjuk a másik élete fonalát, s ha egyikünké elszakadna, meghalna a másik is. Nem lenne, ki a fonalat fogná, tartaná, vigyázná… nem élhetünk egymás nélkül, s nem élhetünk együtt… a Sors különválasztott bennünket… mennünk kell a tó körül, amíg világ a világ, amíg van egy csöppnyi szeretet is a világban. A tó a mi gyermekünk, noha sosem láttuk egymást, csak a szívünk súgja lágyan, milyen is a másik… S néha-néha megállunk, hol dideregve, átfázva, kipirosodott arccal a hóesésben, s meresztgetjük szemünket a hullámzó, soha be nem fagyó tó túloldalára, habár tudjuk, hiábavaló…
A körök folynak tovább, gondolataink máshol, a hatalmas víz túloldalán járnak, ahol ott van a szívünket birtokló személy, kit még soha nem látott a szemünk. A hideg enyhülése után a halovány virágillat az, mi minket körbevesz, csokrok, bokrok, rózsák hajladoznak a jól kitaposott ösvény mentén, s lefekszem az útra, a porba, a homokba temetem arcom, s könnyeimnek szabad folyást engedek. Szinte érzem lábnyomát az úton, ahol már oly sokszor járt, érzem, hallom lépteit, ahogy halkan jár a porban. S ölelem, csókolom a földet egetverő kínomban, vágyamban.
Lépkedek kötelességemet teljesítve, s a virágillatú mezőre tekintek. Bárcsak odamehetnék, bárcsak együtt lehetnénk abban a zöldes félhomályban! A tó partjára állok, hátatfordítok a rétnek, s a szememet a messzeségbe meresztem… Tudom, hogy valahol, messze ő is pont azt csinálja mit én: néz, néz a kék eget tükröző tó másik partjára, s várja, örökké várni fogja azt a pillanatot, mikor megláthat… Ám ez soha nem fog megtörténni.
A könnyű kis szoknyámat meg-meglebbenti a nyári szellő… érzem, hogy a nap süt, érzem a melegét, a fényét, s kitárom felé karom, hogyha már nem lehetek az ő karjai közt, legalább a nap simogasson… újból megállok, de csak egy pillanatra. Érzem a nyári nap gyengéd sugarát, s csukott szememen át is látom aranyszínbe vont karom. Minden sárga, élénk, meleg… Csak egy valami hiányzik…
Megint nézek, bámulom a felhőket a tóban, s letérek az ösvényről, s belemártom évek óta sajgó lábamat a hűs vízbe. Ő is azt teszi. Érzem, tudom, s szívem vadul ujjong, hiszen most végre van valami, ami közös… mindketten ugyanabba a tóba mártjuk lábunkat, ugyanakkor… látom a vízgyűrűket, amiket lábam kavart… s reménykedem benne, hogy ezek a gyűrűk elérnek hozzá is, s látja, tudja, hogy szeretem…
Az út folytatódik, az eső esik, a szél kegyetlenül tépázza a fákat, mindenhol gallyak, ágak, törmelékek sodródtak egy kupacba… Fázunk… karunkat összefonjuk, s fogunk vacog, mindenünk libabőrös… mit nem adnánk valami forró fürdőért, szobáért, meleg ruháért a nyári lenge öltözékünk helyett… de nem lehet… ez a sorsunk, végzetünk, hogy rójuk a köröket, mert ha találkoznánk, az végzetes lenne…
Mi vagyunk a szerelem, a tó a gyermekünk, a szerelem, a szeretet könnye, s ott van minden eddig élt ember miattunk hullatott könnye… s sírok én is, mert ha látnám őt, aki körül minden gondolatom forog, az a sok ember szenvedne… így hát nekem, nekünk kell, hogy fájjon, de kegyetlenül, mert nem akarjuk, hogy megtudják, mi is az igazi fájdalom.
Nem adhatjuk fel… mennünk kell, nem állhatunk meg, csak négyszer egy évben, nem alhatunk, nem ehetünk, nem ihatunk… ez a mi sorsunk, s végzetünk, életünk, halálunk…
Mennem kell, mennünk, mert az idő halad, de az út nem fog fogyni… sohasem. Itt kell sétálnunk azon a helyen, amit már ismerünk, mint a tenyerünket, mégsem mehetünk el… a jól kitaposott ösvényen járunk-kelünk, s letépek egy rózsát a következő nyáron, leteszem a földre, s otthagyom. Tél van, mikor találok egy szál virágot hóba fagyva, felveszem, s szívemhez szorítom… s tudom, ő most találta meg az én rózsámat, s a szívéhez szorítja, s talán rám gondol… Már nem érdekel semmi sem… a tó felé megyek, belelépek, érzem a jéghideg vizét, de mégsem, fűt valami, valami, ami erősebb mindennél. A víz egyre inkább ellep… nem tiltakozom… ha meg kell halnom, akkor inkább haljak meg, mint, hogy nélküle éljek egy örökkévalóságon át… Boldogan mosolygok, ahogyan a víz lassan elnyeli könnyű, törékeny testem, behunyom a szemem, s felkészülök a halálra. Kifújom a maradék levegőmet is… Hát, ennyi volt. Nincs tovább, most meghalok, eljön a vég, s a testem hullámsírba lesz temetve… Kész, vége…Tüdőmet mintha ezernyi tű szurkálná, s ugyanakkor a szívembe is éles fájdalom hasít… megérezte, rájött, hogy meg akarok halni. Egész bensőm összeszorul, a fájdalom, a szenvedés, a vágy jár át…És kizökkent abból a nyomorúságos állapotból, a felszínre küzdöm magam. Úszni kezdek, s tudom, ő is ezt teszi. Középen találkozni fogunk, abban biztos vagyok. Hajt a vágy, a szerelem, s ki tudja, mi minden… S meglátom. Szebb, mint, amilyennek a szívem súgta. Mindenem felforrósodik, szinte repülök a boldogságtól, minden porcikám reszket attól a féktelen örömtől, amit most érzek. Kinyújtja kezét, s lassan, óvatosan megérintem az ujjait. Mintha áramot vezettek volna belém, mindenem bizsereg. Egymásra nézünk, egymásra találtunk, hát itt vagyunk. Ő a nyárból jött, én a télből… és most találkoztunk. S tudom, most már sosem hagyjuk el egymást…
Mert mi vagyunk a szerelem.
2010. január 16., szombat
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)